#10

ősz volt

kiléptem az ajtón, és ahogy ahogy tettem az egyik lábamat a másik után, talpam alatt susogott a ropogósra sült őszi levéltömeg. az arcomat nyaldosta az őszvégi napsütés haldokló, utolsó sugara. nyugalom volt, csönd. az a fajta, amelyik szinte már bántja az emberi fület, de élveztem, mert nap mint nap a nagyváros túlcsorduló zajai megtöltötték a fejemet és így már nem maradt hely azoknak a gondolatoknak amelyekben annyira szeretek lubickolni.
az ég csodaszép tengerszín, a felhők rajta apró fodrocskák, melyek a megtörő hullámokon keletkeznek, és millió apró buborékként igyekeznek kiülni a kék felszínre. a faágak, melyek pár héttel korábban még zöldelltek, most mint megannyi karom hajlott fölém, de én nem féltem, mert tudtam, hogy ezek csak árnyékok, melyek egy ágaskodó szobor mozdulatlanságával merednek a magasba, és az alattuk sétálókra.
ilyenkor van az a kedve az embernek, hogy egy hatalmas puha pokrócra, úgy fekszik rá a halomba gyűlt avarba, és csak bámulja a nyúlánk gallyakon keresztül a kék égen megtörő hullámokat, hallgatja a természet hangjait, és egyszerűen csak van.

#9

itt van az ősz

ahogy kilépett az ajtón, sőt még előtte már a lakásban is, ahogy az ágyában feküdt álmos szemekkel, csipát túrva belőlük látta a fényeket a behúzott függönyön keresztül, és tudta, hogy a reggel nem az a nagyon szeretett nyári reggel, amikor kilép a lakásból, és meleg csap az arcába kora reggel. ez a reggel más volt. most a komor szürke fények tolakodtak be a függöny hagyta résen, és hideg fénnyel töltötték fel a szobát. el is határozta, hogy ma reggel valami meleget fog inni, hogy felmelegítse legalább magát belülről, ha már nem tud meleget árasztani erre a városra. sajnálattal tapasztalta, és vette tudomásul, hogy ismét elmúlt egy nyár, és vele együtt a meleg is, amit annyira szeretett benne. azért bizakodott még abban, hogy délutánonként megajándékozza a természet még jó pár napsütéses órával, amikor kóborolhat a természetben, és magába szívhatja a fiatal ősz fanyarkás, ám meleg szellőbe bújtatott illatát.

#8

illat

ahogy ledőlt a kanapéra, és elkezdte olvasni az újonnan beszerzett magazint, megérezte azt az illatot, amit csak egy személlyel tudott összekötni, és emlékeztette rá. mélyet szippantott a párnából, és becsukta a szemeit, hogy felidézze Őt, majd megint szippantott. kellemes érzés volt, ahogy a zene szólt a rádióból, és az illat beindította a gondolatokat, és felidézte a legutóbb együtt töltött perceket, órákat, csodás pillanatokat. hiába az érdekes cikkek, a mondat közepén belefúrta az orrát a párnákba, és mélyet szippantva, szemét becsukva evezett a felidézett gondolatok között. miután a pár perces trip után kinyitotta a szemét, mint aki mély álomból ébred kicsit kótyagosan, kicsit megszédülve böngészte át a szöveget amit maga előtt látott, hogy megkeresse hol is tart pontosan. hiányzott neki az illat gazdája.

#7

a mese hangulata

csöpörgős nap volt. olyan "nincs kedvem semmihez ma" típusú. a vízcseppek unottan gördültek lefelé az ablakon. nem volt kedvük nekik se mókázni. mindezen dolgok ellenére az ablak mögött a meleg kuckóban, ahol a pirosas fény pislákolt, örömmel vackolta be magát a kislány a kedvenc takarójába, és vette kezébe a kedvenc mesekönyvét. nagyon jól tudta, hogy milyen történetek vannak benne, de megunásnak semmi jelét nem mutatva volt képes olvasni minden egyes alkalommal a herceg és a királylány történetét. oldalra kinyúlt, és felkapcsolta az olvasólámpát, mely -az eddigiekhez képest- éles sárga fénnyel borította be a csöndes, nyugodt kuckót. a fénysugár árnyékot rajzolt a megannyi mesefigurának, melyeket társaság és hallgatóközönség gyanánt állított fel a kislány a szekrénye szélére. szeretett olvasni nekik, mert mindig szívesen meghallgatták, és mindig mosolyogtak, akárhogy is alakult a történet. a kislány kicsit hunyorított, mert zavarta a fény, de percek alatt hozzászokott, és előbb az egyik, majd a másik szemét is kinyitotta, és csillogó tekintettel nézte a kemény borítót, melyen a tintaherceg éppen egy ódát zeng a tintatorony ablakán kihajoló tinta-királykisasszonynak. a könyv sarkai már szamárfülesek voltak, a gerince kopott, a felirat csak a címlapon volt olvasható. mégis olyan barátságos kinézetű könyvecske volt. minden alkalommal fel tudta vidítani a kislányt, amikor ilyen csöpörgős idő volt. kinyitotta a könyvet a kedvenc meséjénél, és ujját a címhez tette, és folyékonyan elkezdte felolvasni a mesefiguráknak a mesét.
és ebben a pillanatban megszűnt a szürke csöpörgés, az unottan gördülő cseppek, a nyomott hangulat és kisütött a nap.

#6

hangulat

Az este már körülvette a várost, birtokolta az utcákat, és a tereket. Sötét volt, csak a mesterséges fények pislákoltak sárgás gőzükben. Esti sétára indultam, mert undorom volt már a nap közbeni melegtől. A lépéseimet tisztán lehetett hallani, csönd volt, csak a padokról kiszűrődő susmogás hallatszott. Nem volt különösebb célom, csak szerettem volna egy kicsit kiereszteni a gőzt, ami felgyülemlett bennem az elmúlt időszakban.
A fák zöldjét fehéres fénnyel világították a felújított sétány fényei, túlvilági, különös hangulatot teremtve. A kockakövek mint pepita játszótér terültek el a hideg fényben, de anyagukból dőlt még a meleg, jóleső érzés volt, hogy a lábamat melegítette még a meleg, de felül a hűvös esti szél nyaldossa a füleimet. Az egyik kiszögellés mellett megállva a szemem a várost kezdte el fürkészni, különösebb keresnivaló pont nélkül, csak úgy. A semmit is lehet nézni, és abban is lehet örömet lelni. Azt hiszem erre mondják, hogy a kevesebb néha több. Nem volt tűzijáték, nem volt fényparádé, nem volt felvonulás, zene, utcabál. Egy egyszerű nap volt, illetve már este.
A csillagok, mint megannyi fehér festékpötty ragyogtak a fekete vásznon, és én csak tettem az egyik lábamat a másik elé. Belemerültem a város fényeibe....

#5

Csak nézem, ahogy a forgácsok repkednek, miközben az öreg vidáman tapossa a pedált, amivel hajtja a kézi faesztergát. A tömeg körülállja, nézik közelről a gyerekek, kérdezgetnek bátortalanul. Ilyenkor az öreg megáll egy pillanatra, és mosolyogva felel nekik. Egy tálat farag éppen. Remek dolog látni, hogy hogy is készül egy ilyen remekmű. Pár lépéssel arrébb egy félbehagyott fa villa vagy kanál. Nem tudom pontosan.
Tovább lépkedek, és figyelem az emberek arcát. Ilyen tömegben szeretek eme kikapcsolódásomnak hódolni, mert az emberek nem szúrnak ki annyira, hiszen hova nézzen az ember a tömegben, mint a másik emberek arcába.
Megérkezek egy kosárfonóhoz. Vidámnak nem vidám, de mégis sugárzik az arcáról a jókedv. Egy idősebb fószerral beszélget, hogy milyen nehéz is ebből a szakmából megélni, mert kénytelen magas áron adni a termékeit, mert ő is magas áron veszi az alapanyagot, nem úgy, mint azok, akik a kezdetétől fogva kísérik a kosarukat. Vagy azok, akik csak a háncsolással foglalkoznak. nap mint nap mást se csinál, megveszi a vesszőt, felgőzöli, majd leháncsolja, és eladja. és ebből megél. Nem is rosszul.
Lehet, hogy csak rossz folyamatot választott a fonó.
Lépkedek tovább a forgatagban. Tudom mit keresek, mert mindig szokott lenni. Itt is van. Habár gyerekek is vannak, mégse nekik szól ez a része a vásárnak. Felnőttek, fiatalok ülnek az asztaloknál, és görnyednek a játékok fölött. Élveztem mindig is a fából gyártott dolgokat, és a logikai játékokat is. De ez így együtt majdhogynem leírhatatlan vonzalmat táplál aziránt, hogy leüljek, és játsszak kicsit. Ellenállok.
Visszafordulok, és megindulok abba az irányba, ahonnan jöttem. Még egyszer végignézem a tömeget és a kézműveseket.

#4

meleg

- ne röhögtess... olvad a beton is, olyan rohadt meleg van kint. te meg ki akarsz menni, és még csak nem is azért, hogy keress egy árnyékos helyet a sziesztázáshoz, hanem hogy dolgozzál?!
- szeretem a meleget - hangzott a kurta válasz.
- ja, így mindjárt más -mondtam nem kevés cinikussággal a hangomban - na ne legyél már megőrülve.
tényleg meleg volt. a beton ugyan még nem olvadt, de ontotta a meleget, miközben felülről még mindig nyaldosta a napfény. vakító fehérség, egy-két lézengő ember az utcán, ilyenkor senkinek sincs kedve kimenni. kivéve őt.
- ne aggódj, viszek magammal hideg vizet. ha nagyon melegem lesz, akkor magamra locsolom, vagy akár meg is ihatom.
kicsit megnyugodtam, hogy azért nem volt teljesen hatástalan a nevelése, beleplántálták, hogy vigyázzon magára. habár a jólneveltség nem mondható el így külső alapján, ugyanis érdekes figura volt az én barátom. szikár, magas, vékony. borostás arc, az arc alatt egy csontos, erős állkapcsú, de azért jó vágású fiatalember. fekete rövid haj, zöld szemek, melyek néha úgy tudtak izzani a dühtől, mint a kénköves pokol tüze. a fülei meg úgy álltak ketté, mint a pillangó szárnyai, ha kinyitja őket a napon. úgy ránézésre senki nem merte volna kinevetni, de azért állt már a középpontban kinézete miatt. öltözködésére jellemző volt a mindenkori divat tagadása, és csakis olyan ruhákat húzott fel, amiben éppen akkor jól érezte magát. most éppenséggel szürke ujjatlan pólóban, "ROCK NEVER DIES" felirattal. fekete kantáros rövid farmer, lábán tornacsukával. a nyakában lógott az elengedhetetlen zeneforrás, amelyet mindenhova magával vitt. nem szerette az utca zaját, az emberek locsogását, a fölösleges hangokat. csak bepattintotta a fülébe a hangszórókat, és már szólt is a rock. de mint illedelmes, jól nevelt ember, ha másokkal beszélgetett mindig kivette a füléből a zenét.
- kérlek vigyázz magadra.
- ne aggódj, nem szándékozok ártani magamnak. vannak még terveim - mosolygott vissza.
azzal a lendülettel felkapta a táskáját, melyben már benne volt az említett üveg hideg folyadék, mint védőital, pár szendvics, ha esetleg megéhezne, és egy zöld alma. fejébe húzta a siltes sapkáját, betette füleibe a zenét, nyomott kettőt a nyakában lógó kütyün, és már nyúlt is a kilincs felé. azért még a nyitott ajtóból visszanézett.
- te is vigyázz magadra itthon - és ezt tudom, hogy teljesen komolyan gondolta.

#3

- késnek.
- nem ez lesz az első eset. múltkor is egy órát csúsztak.
remélem, hogy meg fogja érni a késést, és hogy csak késő éjjel tudok csak lefeküdni. a fények aláfestő, amolyan bemelegítő zene alatt is jártak. lila, kék, fehér, sárga, zöld, és még ki tudja hány szín születik a modern technikából. a bemelegítő zene egyszer csak hangosabb lesz, és a fények is lehalkulnak. sötét lesz, csak a színpad világít. ahogy az énekes a színpadra lép, felzúg a taps, fütty és az ováció. jó érzés itt lenni, jó érzés, hogy én is egy vagyok ebben a hatalmas gépezetben. az első dallamnál már tudom, hogy jó lesz az este. csak nézem, ahogy a villódzó fények táncolnak a tömegben, ahogy a hang körbevesz mindent és mindenkit. a basszus és a dob ütemes lüktetése magával ragadó, és kicsit gátlásokat feloldó szerepet is betölt. nem kell sok, hiszen jó hangulatban vagyok. és máris a kezem a magasban, és a ritmusra adom az ütemet. de ezzel nem vagyok együtt. számos ember tesz hasonlóképp, bár érdekes a saját szemszögemből látni őket. ők már ugyanis sokadik dobozos sörüket szorongatják, és hörpintik, már rég nem azért, hogy enyhítsék a szomjukat. ahogy hallgatom a zenét, egyre nagyobb késztetést érzek, hogy közelebb menjek a tömeghez, a színpadhoz. ám megállom, mert tudom, hogy ott már sűrű lenne a sok ember között. és vannak többen is akik ugrálva, felszabadulva élvezik a zenét, tudom csak zavarnám őket.
lassan vége. csak most érzem, hogy mennyire jó a hangulatom, legalább még egy órát képes lennék végigélvezni. sajnos ők nem így gondolják, és befejezik a produkciót. a terem nagyon hamar kiürül, csak mi vagyunk ott. várunk. nem sietünk. lassan összeszedjük magunkat, és elbúcsúzunk a helytől. még egy élménnyel gazdagodtunk, még egy picit összekovácsolt minket a közös program. hiába vagyunk jó barátok, egy ilyen közös program mindig jól jön.

#2

nyár

felülök és kinyitom a szememet. először bánt a napfény, szinte vak vagyok. aztán lassan tisztul és élesedik a kép. lebegő szigetek, amíg a szem ellát. kicsi, zöld pamacsokkal tarkítva, némelyikről fák is ágaskodtak a magasba. kellemes látvány a szemnek, mindig akad valami, amin meg lehet pihentetni, vagy éppen van valami újdonság, amit még nem láttunk. ő a fűben hanyatt feküdve bámulta az eget, és szeme folyvást fürkészte az égi szigeteket. látszott rajta, hogy néha el-elkalandozik gondolataiban, és ilyenkor valami fura, bárgyú vigyorhoz hasonló tekintete van, mint egy kisgyereknek a nagy meglepetések átadása előtt, vagy mint a felnőtteknek, amikor beülnek egy 300 lóerős sportkocsiba, és a mellettük ülő felügyelő azt mondja:
-az egész pálya a tied, nyomd neki tövig.- és te nyomod.
egyszerű ember volt, nem kellett neki sok a boldogsághoz. egy kis házikó egy patak mellett, egy takaros kis csűr, és benne birkák. igen. egyszerű, göndör szőrű, bogyósat tojó, bégető gyapjúgombócok. ő szerette őket, mert éppolyan egyszerű lények voltak, mint ő maga. feküdt ott, és fürkészte a szigeteket, hátha meglát egyet, amin számára érdekes dolgok vannak.
a nap ragyogott, és apró pamacsos felhők szegélyezték a csöppnyi golyóbisra emlékeztető minibolygókat. nyár volt. szinte harapni lehetett a jó levegőt.
-milyen jó is neki- gondoltam magamban- nincs más dolga, mint ábrándozni. a többit a pásztorkutyája megoldotta.
visszafeküdtem mellé, és én is elmerültem a szigetekben.

#1

barátok

-hová mész? - kérdezte egy csengő női hang egy hatalmas újság mögül némi kis meglepetést okozva ezzel az éppen a bejárati ajtó felé igyekvő Péternek.
-csak ide le a térre a haverokhoz lógni -hangzott a tipikus kitérő, semmitmondó válasz.
-ja, tényleg, öt óra van. ilyenkor verődtök össze bandázni. menj csak.
-adsz egy kis pénzt? -próbálkozott a fiú.
-véleményed szerint kiérdemelted? -próbált fogást találni a kamaszon az anyja.
-igen. -hangzott a határozott kurta válasz.
-ilyen érvekkel mindig meg tudsz győzni -mosolygott Lea, majd felkelt a fotelből, elcsoszogott a szekrényig, és levette a táskáját a polcról, ahova mindig is tenni szokta, majd rövid matatás után előhúzott egy kék színű bankót, és Péter kezébe nyomta, majd megsimogatta a szőkés haját, és közben elmosolyodott. -milyen gyorsan nőnek, és milyen határozottak tudnak néha lenni, ha pénzről van szó- gondolta magában, majd nézte ahogyan becsukódik a fia mögött az ajtó.
szép komótosan megfordult, befelé indult a szobába, hogy befejezze az elkezdett újságcikket. elhaladt az ovális, pácolt fakeretes tükör előtt, ami az előszobában függött, majd gyors pillantást vetve a visszabámuló nőre megállapította, hogy még mindig jól néz ki. elhaladt a lerúgott cipők mellett, majd egy kecses mozdulattal befordult a szobába, ahol már várt rá az újságja, úgy, ahogy azt letette az üvegtetejű asztalkára, ami a fotel mellett állt a szoba közepén. nem volt kicsi a szoba, de éppenséggel nagynak sem volt nevezhető. pont egy átlagos, de a szokottnál modernebb stílusú, sárga falú, napfényes téglalap alapú szoba, melyben éppen elegendő számú bútort helyeztek el a gondos kezek. épp úgy, mintha csak egy dizájner tervezte volna a praktikusságot szem előtt tartva, de a divatosságra is figyelve. a natúr fa szekrények, a vastag, puha süppedős szőnyeg, az állólámpa a fotel mellett, amely csak úgy terpeszkedett a falnak lapulva, a már említett üvegtetejű asztalka, pár növény a szekrény tetején, melyek csak úgy lógtak és tekeregtek a napfény irányába, mintha nem lenne nekik elég az, ami rendelkezésükre áll. a sok, színes gerincű könyv a polcokon, melyek úgy sorakoztak egymás mellett, mint egy vidám ólomkatona sereg.
a látványból következtetni lehetett Lea beállítottságára, miszerint szeretett olvasni, és volt a lakberendezéshez is érzéke, noha soha nem járt ilyen jellegű iskolába. ez a természetéből fakadt, hiszen nő volt. és mint minden nő értett valamennyire a lakberendezéshez.
leült a fotelba, ami úgy süppedt be felvéve fenekének formáját, mit a liszttel töltött léggömb egy erősebb nyomorgatásra. kezébe vette az újságot, majd végigfuttatta szemét a sorokon, hogy megtalálja hol is tartott, és kicsit felidézze, hogy mit is olvasott éppen. á megvan. már megint ezek a hülyék olyan olvasói levelet közöltek, amiben csak sírni tud a levél írója, hogy neki miért rossz.
- ezt nem is akartam elolvasni -dörmögte maga elé.
ekkor eszébe jutott, hogy kilép a teraszra, és megnézi, hogy mit is értett Péter "lógáson". felállt, két lépéssel már az erkélynél is volt. az ajtó nyitva, hiszen jó idő volt, még a nap is úgy sütött, mintha muszáj lenne neki. valahol tavasz és nyár határán billegett az idő, amikor már kellemesek a délutánok, és nyitva lehet hagyni az ablakot egy kis friss levegőért, és ki lehet állni az ablakba, hogy feltöltődjön fénnyel az ember. egy lépéssel már kint is volt a teraszon Lea. a kő meleg volt, élvezet volt rálépni mezítláb. rákönyökölt a korlátra, és lebámulta térre, ahol már nagyban folyt a "lógás". egy csoport hasonkorú gyerek csoportosult két pad körül. voltak akik ültek, lábul a szemben levő padon, voltak akik csak támaszkodtak a pad szélén. beszélgettek. nevetek. szemlátomást jól érezték magukat. nem törődtek az idővel, csak azzal, hogy éppen akkor ott jól érezzék magukat, és később, ha már nem lesznek ilyen fiatalok, akkor legyen mire visszaemlékezni, és jót mosolyogni. látszott rajtuk, hogy össze vannak szokva, és ha senki sem költözik, vagy megy el, akkor bizony jó ideig barátok is maradnak.
-milyen jó, hogy vannak barátai. normális barátai. akikkel félszavakból is megértik egymást -futott át a gondolat Lea agyán, miközben arra gondolt, hogy volt ő is ilyen fiatal
-milyen jó, hogy vannak ILYEN barátai...